2008/04/10

Almás-mazsolás zabkása

Első találkozásom a zabkásával mondhatni plátói volt, ugyanis egy regényben olvastam róla. Lehettem vagy tíz éves, amikor a kezembe került Charlotte Brontë Jane Eyre című könyve. Vagyis hát az én általam olvasottat a fordító nagy buzgón magyarosította és így A lowoodi árva címmel került a kezembe. Bár pontosan nem volt már a fejemben, de hamarjában idemásolom azt a két részletet, ami megragadta az én gyermeki gondolataimat.

"Minthogy már ájuldoztam az éhségtől, mohón lenyeltem egy-két kanálnyit az ételből, anélkül hogy az ízével törődtem volna. De ahogy első éhségem csillapult, ráeszméltem, hogy ami előttem van, valami undorító kotyvalék. Az odaégett zabkása majdnem olyan komisz, mint a rothadt krumpli: akármilyen éhes az ember, már a szagától is megundorodik. A kanalak lassan mozogtak, a lányok szájukba vették az ételt, és igyekeztek lenyelni. De legtöbben mindjárt abbahagyták a próbálkozást. A reggeli véget ért, és senki sem reggelizett. Az asztali imádságban megköszöntük azt, amit nem kaptunk, aztán megint zsoltárt énekeltünk, s az ebédlőből visszamentünk a tanterembe. Én az utolsók közt voltam, és az asztalok között elhaladva láttam, hogy az egyik tanítónő fölemel egy csajkát, és belekóstol az ételbe, aztán összenéz a többiekkel, látszik rajtuk, hogy egyet gondolnak, és a terebélyes meg is jegyezte suttogva:

- Undorító kotyvalék! Gyalázat!"

...

"- Hát jó, ha egyszer-kétszer előfordul, nem baj. Csak kérem, ne tűrje, hogy szokássá váljék. Aztán még valami volt, ami meglepett. Mikor a házvezetőnővel átnéztem a számadásokat, láttam, hogy az elmúlt két hét alatt a növendékek két ízben is kaptak sajtos kenyeret tízóraira. Hogyan lehetséges ez? Átnéztem a szabályokat: tízórairól sehol sem esik szó. Ki vezette be ezt az újítást? És milyen alapon?

- Ezért engem terhel a felelősség, uram - felelt Temple kisasszony. - A reggeli olyan rosszul sikerült, hogy ehetetlen volt, és nem akartam, hogy a növendékek ebédig koplaljanak.

- Kisasszony, engedelmet egy pillanatra. Ön jól tudja, hogy én ezeket a leányokat nem akarom kényelemre, fényűzésre nevelni. A növendékeket türelemre, kemény önmegtagadásra kell szoktatni. Ha olykor előfordul, hogy az étel nem eléggé ízletes, teszem fel, kissé nyers vagy túlfőtt, nem szabad a leányokat valami finomabb csemegével kárpótolni, mert ezzel csak a testüket kényeztetjük, és megfeledkezünk intézetünk rendeltetéséről. Az ilyen szórványos esetek jó alkalmat szolgáltatnak a lélek nevelésére. Ilyenkor arra kell ösztönözni őket, hogy lelkierejükről tegyenek tanúságot a testi nélkülözés közepette. A jó nevelő ilyenkor a régi keresztények szenvedéseire, a vértanúk gyötrelmeire hivatkozik, a mi Urunk tanításaira, hiszen Krisztus felszólította tanítványait, hogy vegyék vállukra keresztjüket, és kövessék őt; ő mondotta, hogy az ember nem csupán kenyérrel él, hanem Isten igéjével. Idézzük ilyenkor a Megváltó szavait: "Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek." Ó, asszonyom, ha ön az odaégett zabkása helyett sajtos kenyeret ad ezeknek a gyermekeknek, bűnös testüket táplálja, és nem gondol arra, hogy halhatatlan lelkük éhen marad!"


Talán Mr. Brocklehurst (a fentebb érdekes elveket valló jóember) idegesítő természete volt az, ami elindította bennem a kérdést, vajon milyen is lehet a zabkása, nem tudom már. Az viszont biztos, hogy közel tizenöt év telt el, mire elkészítettem az én saját zabkásámat, amit azóta is imádok, és hétvégenként elég gyakran el is készítek. Nem mintha hétközben nem lenne elég idő rá, mert kevesebb mint tíz perc alatt készen van, de én szeretek vele elücsörögni, próbálgatva, hogy minden kanálra kerüljön mindenből.

Igazából recept nincs is, mert az egyszerűsége egy tejbegrízével vetekszik.

2-3 deci tejet felmelegítek nem túl nagy tűzön, és én már ekkor beleteszek annyi zabpehelyhet, amivel kicsit összekavarva nem tűnik túl soknak a tej (na ezt találja ki valaki, hogy mennyi pontosan - mondjuk úgy, amennyit felvesz). Figyelek, azért, hogy ne kapjon oda, és párszor meg is keverem. Egy fél percig hagyom forrni, és már le is veszem.

Egy müzlis tálkába kanalazom a kívánt mennyiséget, és kedvemtől függően ráreszelek fél-egy almát, dobálok rá pár szem mazsolát, és, ha nagyon édesre vágyom, csorgatok rá egy evőkanálnyi mézet is. Megjegyzem, én minden nélkül is imádom.

Persze zablisztből, vízzel főzve és jól odaégetve lehet én is inkább a sajtos kenyérre vágynék...



Ha pedig valaki nem ismerné a regényt, akkor ide kattintva bele tud olvasni.

2 comments:

Dulmina said...

Nagyon tetszett ez a kis esti olvasmány - bár én anno angolul olvastam a regényt, de azért ismerős volt :) A zabkása pedig szerintem is finom, persze csak ha nincs odaégetve :)

mithrile said...

Örülök, hogy tetszett, bizony jó is az a zabkása:)
Nekem régen a Jane Eyre a kedvenc könyvem volt, el kéne angolul is olvasni... azt hiszem ez lemaradt a könyvlistámról, de majd gyorsan bepótolom:)